Múlt számunkban bemutattuk az R/3-as készüléket. Írásunkból kimaradt két olyan apróság, amely szervesen hozzátartozik az említett berendezéshez, ennek ellenére a második világháborúval foglalkozó szakirodalom egyike sem tesz említést róluk. A mellőzés az eszközök specialitása miatt érthető – ám valójában mégis méltatlan, hiszen e kis kiegészítők önmagukban
is ékesen bizonyítják a Magyar Királyi Haditechnikai Intézet katona-mérnökeinek tudását, illetve azt a műszaki gondolatmenetet, amely megfelelő eszközökkel igyekezett ellátni honvédjeinket a világháború során.

Elsőként említsük meg az R/3 távrábeszélő pótszerelvényt, amely magának az állomásnak a tartozékát képezte. E furcsa nevű tárgy tette lehetővé, hogy az adó-vevőt tábori telefonkészüléken (TBK) keresztül is üzemeltethesse a személyzet – akár egy kilométer messziről. A hang az akkoriban rendszeresített TBK-1 hallgatójában jelent meg, adásra pedig a kagylón található gomb szolgált. Külön szolgáltatásként az R/3-at egyszerű telefonként is használhatták – igaz, mindezt ne a mai értelemben, tárcsás vonalválasztással gondoljuk. A kapcsolósoron létezett egy „szolgálati üzem” állás: ha a kallantyút ide tettük, akkor a fülhallgatón található PTT megnyomása nem tette adásba a rádiót, hanem a beszédet a telefonvonalra emelte át.

A tenyérnyi apróság tömege 0,7 kilogrammot tett ki. Helmich Dezső és Lachstadter Ferenc magánvállalkozók készítették 262 példányban. Ára 1942-ben kilencvenhét pengő volt. Egy 1943 elején, a vezérkar részére összeállított tájékoztató szerint új példányok rendelése esetén a gyártásra való felkészülésre kilencven nap kellett, s cégenként havonta kétszáz darabra lehetett számítani.

Másodjára bemutatott kellékünk az R/3 távrábeszélő készülék, amelyet a tüzérség híradó-közvetlen alakulatai használtak. E műszaki alkotás kábelcsatlakozás útján lehetővé tette az adó-vevő hatvan méterről történő működtetését. Három fő részre oszlott: a 135x220x100 milliméteres parancsnoki doboz négy kilogrammot, a 615x265x140 milliméteres kezelőszekrény 9,5 kilogrammot, míg a két harminc méteres kábeldob 4,5 kilogrammot nyomott. Alkalmas volt a vezető és a beosztott közötti kommunikációra és a távvezérlésre. Az egyes módok egy kulcs segítségével állíthatóak, de arra is alkalmassá tették, hogy a felek gombnyomással egymásnak jelezzenek (úgynevezett zúgó üzem). A parancsnoki pult áramellátását nem az anyarádióból, hanem külön 1,5 Voltos TBK-1- es száraztelepről oldották meg – ezeket 100-150 óra után kellett cserélni –, ám a kezelőkészülék már az R/3 fűtőakkumulátoráról kapta a villanyt. Szállítását országos járművön, kézzel vagy gépkocsin végezték, telepítéséhez begyakorlott bakáknak öt perc kellett. Ketten működtették. Ára egy 1942-es adat szerint 1.200 pengő volt. A Standard Villamossági Rt. gyártotta – a rendeléstől számított nyolcadik hónapban havi száz példányt tudtak volna átadni. A doni katasztrófa idején, azaz 1943 januárjában 262 darabot tartott belőle nyilván a honvédség.

Természetesen joggal merülhet föl bárkiben a kérdés: ugyan, mi szükség volt mindezen berendezésekre? Miért kellett „ember nélkül” kommunikálni? A válasz egyszerű: a HTI tervezőmérnökei saját tapasztalatból tudták, mily egyszerű a működő adóállomásokat háromszögellési módszerrel hajszál pontosan bemérni, majd – amennyiben a frontvonalhoz közel fekszenek – tüzérséggel megsemmisíteni. Mivel rádiózni óhatatlanul kellett, ezért elsősorban nem a – kétségtelenül sokba kerülő – eszközöket, hanem inkább a drága pénzen kiképzett, speciális tudással rendelkező személyzetet igyekeztek védeni. Az igazsághoz hozzátartozik, a másodjára tárgyalt R/3 távrábeszélő készülék hatvan méteres hatótávja nem nevezhető túlzottan jelentősnek, ám arra mindenképpen jó volt, hogy a gondosan beásott lövegeket, jól álcázott tüzérségi figyelőket mentesítse a becsapódó gránátok repeszeitől, egyben időt adjon a saját csapatoknak a tisztességes feleletre.

Az R-sorozatban nagyot, ám időben kevesebbet lépve 1938-39-ben rendszeresítették az R/16-os
rádióállomást. A fővezérségnél használták kimondottan nagy távolságok áthidalására. A tizenegy
tonnás, egy Kilowattos készülék hullámterjedelme 1.090-től 6.700 KHz-ig tartott, hatótávolsága a
felhasznált antennától függően Morséban 500 és 2.000, amplitúdó-modulált távbeszélőben 500 és
1.000 kilométer között változott. Hozzá lehetett kapcsolni Hell géptávírót, impulzusgenerátort, de – nem tévedés – képeket is tudtak vele közvetíteni katonáink. A Lorenz gyártmányú adót egy gépkocsiba szerelték, csaknem tíz kilowattos áramforrását külön, kétkerekű utánfutó szállította, s használhatták 220 vagy 380 háromfázisú Voltos hálózatról is. Áramfelvétele kissé meghaladta a 8,5 kilowattot. Ára igen borsosra, 156.982 pengőre sikeredett. Összehasonlításképp érdemes megjegyezni, hogy vitéz nagybányai Horthy Miklós, egykori követ, a kormányzó fia mindössze nyolcvanhétezer pengős vagyonnal bírt 1943-ban. Visszakanyarodva az R/16-ra, a megsárgult nyilvántartásból tudható, hogy mindössze négy példány állt belőle rendszerben. Nyolc ember szolgálta ki, felélesztése húsz percet vett igénybe. Vevőkészüléke a később ismertetésre kerülő 41 Mintájú egységes vevő volt.

Bernard János
(Folytatjuk)