Klera és társai

Múlt számunkban bemutattuk, milyen körülmények között dolgoztak a honvédség Híradószertárának alkalmazottai. Ezek után talán nem érdektelen áttekinteni, hogy a húszas évek végén miféle készülékeket használtak katonáink. Az alapberendezés az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregétől örökölt, 1917-ben konstruált Kleine Radio – azaz Klera – volt, amelynek négy elektroncsővel dolgozó vevőjére sokat panaszkodtak a távírászok. Ezekből 1938-as selejtezésükig csaknem negyven darab állt szolgálatban. Rendszerben tartottak még két tucat úgynevezett 25 M Telefunken géptávvevőt, nyolc-tíz teherautóba épített szikratávírót, harminc-negyven Németországból titokban behozott repülőgép- és csaknem ugyanennyi gyalogsági rádiót, valamint közel hetven amerikai, angol, francia és holland eredetű rövidhullámú katonai vevőt az ellenséges híradás megfigyelésére. Ez a minimális mennyiség természetesen messze nem elégítette ki az igényeket, ezért az 1927/28-as és az azt követő két költségvetési évben jelentős összeget áldoztak a híradás fejlesztésére.

Akkumulátorok és lehallgatók

Első lépésként a meglévő Klera-k korszerűsítését határozták el. A legfontosabb feladat a tápfeszültséget biztosító ólomakkumulátorok cseréje volt, azok ugyanis a lovasszekéren történő szállítás során a csapnivaló utakon szó szerint szétrázódtak. Ezek helyett vezették be egy svédországi gyár magyar képviselőjének javaslatára 1928-ban a Nikkel-Ferrum (NiFe) elnevezésű lúgos akkumulátorokat. A Klera feljavításával
az Egyesült Izzó Rt. mérnökét, Istvánffy Edvint bízták meg: a neves szakember bíztató kísérletek után 1928 őszén mutatta be készülékét, amely húsz kilométeres távolságot tudott áthidalni. A Híradószertár munkatársai felsőbb parancsra közben végrehajtották a szabványosítást – korábban ugyanis minden beszállító saját maga határozta meg, milyen specifikációknak kell megfelelnie. Időközben komoly fejlesztést kapott a Haditechnikai Intézet is: 1929-ben már – egy akkoriban ritkaságszámba menő – oszcilloszkóp segítette a műszerészek munkáját. A következő lépés egy lehallgatóberendezés megalkotása volt. Az ötlet Irillsam alezredestől származott, aki a Piave-i fronton sokat foglalkozott az olasz tábori telefonvonalak fürkészésével. A feladatot a korábban már többször említett Kerényi István kapta meg, aki a munkát a Standard Rt.-nek adta ki. Az 1931-re elkészült prototípust Hajmáskéren, a ma is működő Nulla-pont közlében próbálták ki, majd a kísérleteket áttették a Csehszlovák határhoz, Sátoraljaújhely mellé. Itt az ellenséges állam postai és katonai forgalmát figyelték meg. A készüléket 1933-ban rendszeresítették, s egyből kétszáz darabot rendeltek belőle a Standardtól.

Egy kis vita

Visszaemlékezésünket egy pillanatra meg kell szakítanunk, mert valljuk, a tisztességes tájékoztatás abból is áll, hogy megosszuk olvasóinkkal kétségeinket. A magyar katonai hírközléssel foglalkozó gyér számú szakirodalomban ugyanis komoly zavar tapasztalható abban a kérdésben, hogy az R/7-es vagy az R/1-es volt a Magyar Királyi Honvédség első korszerű adó-vevő készüléke. A téma legjobb ismerői már nem élnek, az eredeti dokumentációk pedig a második világháború viharaiban elpusztultak. Az 1993-ban elhunyt Kerényi István ezredes visszaemlékezéseiben úgy ír, az R/7 kifejlesztéséhez a korábban már többször említett Jáky Józseffel 1929 decemberében fogtak hozzá, míg Vörös Béla nyugállományú ezredes, a téma ma is élő kutatója 1928-ra teszi az R/1-es megalkotását. E sorok írója a magángyűjtőknél és a hadimúzeumban rendelkezésre álló eredeti használati utasítások kiadási éveit tanulmányozva úgy véli, Vörös Béla állítása áll közelebb az igazsághoz – annak ellenére, hogy Kerényi István a többi készülék „születési” sorrendjét már nem tévesztette el, míg Vörös Béla két-három dátumot bizonyíthatóan összekevert. E sorok írója ezért az R/1-el kezdi a rádiók bemutatását, s innét haladva Kerényi István nyomán megy előre az időben.Még egy fontos megjegyzés kívánkozik ide, amely nélkül nehéz lenne megérteni a honvédség akkori vezetőinek készülékjelzési logikáját. A berendezések
számozását minden esetben a feladat, és nem a születés sorrendje szabta meg. Elméletben előre meghatározták, hogy milyen célra miféle készüléket kívánnak rendszeresíteni – ezek után pedig a katonai büdzsé és szükségletek függvényében nekiláttak az egyes darabok kifejlesztésének. A legkisebb egységeknek az R/1-et, majd az egyre nagyobbakon át a vezérkarnak az R/18-at szánták. Így fordulhatott elő, hogy az R/11-et már 1935-ben szolgálatba állították – miközben az R/10-nek még híre-hamva sem volt.Következő számainktól a konkrét készülékek fotóival együtt azok kifejlesztésének történetét is felelevenítjük, és természetesen nem felejtkezünk meg a honvédség híradótörténetének további bemutatásáról sem.

Bernard János

(Folytatjuk)